Rend-szer

Azt szokták mondani, hogy ami belül… az kívül is. Az jelenik meg a körülöttünk lévő világban, ami a lelkünkben is rejtőzik. Biztosan van ebben némi igazság. Sosem voltam “rendes” gyerek. Mindig pakolni kellett utánam… De egy ideje már magamnak kell megküzdenem az őskáosszal mind kívül, mind belül.

Sokáig azt gondoltam, nincs ezzel semmi baj. Ilyen vagyok, ez visz előre. Ez az édes, művészi szétszórtság, amit megpróbálok a naptáram és a fejemben lévő szigor és rend által normális, sokszor már-már túl normális mederbe terelni. Hol sikerül, hol nem, de a nagy-nagy szigornak is ára van. A “valódi” elvesztését hordozza magában, amit pedig nem bírok elviselni.

Mi hát a megoldás? Hogyan lehet úgy egyensúlyt teremteni, hogy nem szakadunk ezer és ezer apró darabra és megőrizzük azt, akik valójában vagyunk, vagy lenni szeretnénk?
A válasz: rend, fontossági sorrend és elfogadás.

Na de nem az a sorrend, amit mások határoznak meg nekünk, és amiről azt gondoljuk, hogy mindenki másnak ez az ideális. Vagy ezzel érünk el a legtöbbet az életben, mert ez nem igaz! A másoknak való megfelelés sosem visz előre. Csak még több falat emel. Nem a külvilág és közénk. Közénk és azon vágyaink közé, amik valóban rólunk szólnak.
A rend… belül, kívül. Mi is ez? Számomra? Az az állapot, amikor tényleg azt érzem, hogy minden a helyén van. Nincsenek miértek, hogyanok, további felesleges kérdések és kétségek. Ritka pillanatok ezek, a harmónia apró morzsái, melyre érdemes törekedni.
Elfogadás. A kedvencem mind közül! Ez ugyanis sokszor még akkor sem megy, ha újra és újra logikusan elmagyarázom magamnak, hogy az, ami történt vagy éppen nem történt, úgy van jól. Sajnos, vagy hála az égnek elég nagy igazságérzettel vagyok megáldva. Azért írom áldásnak, mert szeretném azt gondolni, hogy AZ. És az írott szónak ugye hatalma van. Sok mindent képes vagyok már elfogadni és elengedni. Hiszem azt, hogy nem véletlenül dob az élet elénk embereket és helyzeteket, még akkor sem, ha sokszor randomszerűnek tűnnek. De az igazságtalanságtól és a dilettantizmustól még mindig eldurran az agyam. Na de ez legyen a legkevesebb… ezzel azt hiszem, együtt tudok élni és szépen lassan finomítgatni. Ami azt jelenti, hogy igenis küzdök azért, amiről azt gondolom, hogy érdemes és megérett a változásra. Viszont elengedem azokat, amik esélytelenek. Ez nem vereség, csak büszke és boldog kivonulás a képzelt csatából, utózöngék nélkül.

A rend fenntartásához én kérdéseket használok, melyeket minden egyes nap végén felteszek magamnak:

Hasznosnak éreztem a mai tevékenységeket?
Találtam bennük örömöt?
Meg tudtam élni ezeket a pillanatokat?
Segítettem másoknak?
Annyit, amennyire szükségük volt?
Nem avatkoztam be túlzottan mások életébe?
Adtam elég szeretetet és ölelést azoknak, akiknek szükség volt rá?
Megjutalmaztam magam egy számomra fontos dologgal?
Érdemes volt felkelnem ma?
Éreztem ma boldogságot?
Érdemes feltennem ezeket a kérdéseket nap mint nap?

Amíg az utolsó kérdésre a válasz IGEN, addig nincs mitől tartanom. Az általam létrehozott rend-szer működik.

2018-01-25T13:08:31+00:00

Leave A Comment